2013. január 29., kedd

Elővers

Gyűjtöm az erőt egy "pataki diák"-os bejegyzéshez, addig is álljon itt egy vers, amit Király Zoltán, egy 1952-ben érettségizett egykori pataki diák írt a Sárospataki Kollégium fennállásának 450. évfordulójára:

 Sárospatak, te diákszívű város,                          jelentetted: az alapkő letéve!
A Bodrog partján régi várad áll még                   Apellálva a szellem erejére,
S ha történelmed volt is néha sáros                    falat emeltél, már fenn a tető,
arcod fényét ritkán takarta árnyék:                      már zeng az egyszeregy, már szól az ének,
világított „a szellem napvilága”.                           Csizmás deákok asztalán a mécsek
Ha megsarcolt is olykor az idő,                             faggyúszagánál készült a jövő.
Lettél a Múzsáknak kedvelt tanyája,
Művelt emberfő – s léleknevelő.                          Azóta hány sugárhajtású lélek
                                                                                   Indult el innen, fellángolt, elégett,
Kollégium, te négyszázötven éves                       de világított félvilág egén,
Tudós – műhely holt vulkánok tövében,            vagy két pogány közt egy hazában,
Az írott szó lehet olyan beszédes,                        ekhós – szekéren, vándor oskolában,
Hogy kisüssön belőle, ma is égjen,                      csak ment, hogy ne aludjon ki a fény.
Az a parázs – mely onnan világít,                          És egymást váltva ősök, nemzedékek,
Ahol gyakran volt véreres az ég,                           fel-felszítván a szellem parazsát
Sebes a föld – és felmutassa máig                         huszadik századunk végéig érnek,
Közel két évezred történetét.                                  Hogy kétezerbe is ragyogjon át.

Te tudtad egykor jól, Kopácsi István,                   Negyedszázad multával megidézem
Bölcs prédikátor és konok reformer                       én is a hajdani diákszobát.
Az első skóla ajtaját kinyitván                                Ott még falépcsőkön koppant a léptem,
Hogy itt a könyv, a toll a legjobb fegyver.            De róluk lépkedek mindig tovább.
S bár a fegyver által az erős is eleshet,                  S ha ifjúságot az emlék idézget,
Csak testet ölt a kard. Nagyobb a szó                   kihull belőle, ami keserű volt,
Hatalma nála. Ám elvész a nemzet,                        de édesebb lesz emléke a méznek
Nép, mely tudomány nélkül való.                           És ízesebb a legkisebb derűs folt,
                                                                                     Még színesebb a táj a régi szótól,
Te rajta tartottad, tudós Magiszter                        s ha benne a jövő hatalma ég,
Az ujjad Európa pulzusán.                                      Arany, akár a hegyaljai óbor,
Bármit jelentett nagyvezír, miniszter                      és kék, mint aratás fölött az ég.

1 megjegyzés:

  1. Az expressz asszimiláltak!
    Faji hiányaikat úgy akarják eltüntetni, hogy faj magyarabbak akarnak lenni a parasztszármazékoknál, előkelőségi hiányaikat úgy, hogy dzsentribbek a valódi nemesnél. Minthogy őseikben nincs magyar vér, szüntelen harsogják a magyarkodó frázisokat. Olyan vendégek ők, akik meg részegedve, a vendéglátók szívességétől, tele szájjal hirdetik, hogy itt tulajdonképpen ők a gazdák és ők, merik »félteni« a magyar fajtát például a faj magyar parasztság választójogától.” Szabó Zoltán, a Cifra nyomorúság írója!
    Sok tévhitben tévelygő vak!
    Kit szédítenék magyar szavak!
    Attól érzi magát különbnek!
    Bitorlói, pusztítói, e földnek!

    VálaszTörlés