A Bodrog partján régi várad áll még Apellálva
a szellem erejére,
S ha történelmed volt is néha
sáros
falat emeltél, már fenn a tető,
arcod fényét ritkán takarta
árnyék:
már zeng az egyszeregy, már szól az ének,
világított „a szellem napvilága”. Csizmás deákok asztalán a mécsek
Ha megsarcolt is olykor az
idő,
faggyúszagánál készült a jövő.
Lettél a Múzsáknak kedvelt tanyája,
Művelt emberfő – s
léleknevelő.
Azóta hány sugárhajtású lélek
Indult el innen, fellángolt, elégett,
Kollégium, te négyszázötven
éves de világított félvilág egén,
Tudós – műhely holt vulkánok
tövében, vagy két pogány közt egy hazában,
Az írott szó lehet olyan
beszédes, ekhós – szekéren, vándor oskolában,
Hogy kisüssön belőle, ma is
égjen, csak ment, hogy ne aludjon ki a fény.
Az a parázs – mely onnan
világít, És egymást váltva ősök, nemzedékek,
Sebes a föld – és felmutassa
máig
huszadik századunk végéig érnek,
Közel két évezred
történetét.
Hogy kétezerbe is ragyogjon át.
Te tudtad egykor jól, Kopácsi
István,
Negyedszázad multával megidézem
Bölcs prédikátor és konok
reformer
én is a hajdani diákszobát.
Az első skóla ajtaját
kinyitván
Ott még falépcsőkön koppant a léptem,
Hogy itt a könyv, a toll a legjobb
fegyver.
De róluk lépkedek mindig tovább.
S bár a fegyver által az erős is
eleshet,
S ha ifjúságot az emlék idézget,
Csak testet ölt a kard. Nagyobb a
szó
kihull belőle, ami keserű volt,
Hatalma nála. Ám elvész a
nemzet,
de édesebb lesz emléke a méznek
Nép, mely tudomány nélkül
való.
És ízesebb a legkisebb derűs folt,
Még
színesebb a táj a régi szótól,
Te rajta tartottad, tudós
Magiszter
s ha benne a jövő hatalma ég,
Az ujjad Európa pulzusán.
Arany,
akár a hegyaljai óbor,
Bármit jelentett nagyvezír,
miniszter
és kék, mint aratás fölött az ég.
Az expressz asszimiláltak!
VálaszTörlésFaji hiányaikat úgy akarják eltüntetni, hogy faj magyarabbak akarnak lenni a parasztszármazékoknál, előkelőségi hiányaikat úgy, hogy dzsentribbek a valódi nemesnél. Minthogy őseikben nincs magyar vér, szüntelen harsogják a magyarkodó frázisokat. Olyan vendégek ők, akik meg részegedve, a vendéglátók szívességétől, tele szájjal hirdetik, hogy itt tulajdonképpen ők a gazdák és ők, merik »félteni« a magyar fajtát például a faj magyar parasztság választójogától.” Szabó Zoltán, a Cifra nyomorúság írója!
Sok tévhitben tévelygő vak!
Kit szédítenék magyar szavak!
Attól érzi magát különbnek!
Bitorlói, pusztítói, e földnek!